A lányomnak lakást adtam, aztán amikor kórházba kerültem olyat tett ami után eldöntöttem: Azonnal kilakoltatom!

tben. Áronnal, a férjemmel éveken át keményen dolgoztunk, hogy egy jobb jövőt biztosítsunk neki. Több évet töltöttünk külföldön, hogy elegendő pénzt gyűjtsünk össze az ő taníttatására és egy kis lakás vásárlására. Sajnos, Áron váratlanul szívinfarktust kapott és meghalt, amikor Réka éppen az egyetemet fejezte be. Egyedül maradtam, a lakás pedig, amit azzal a céllal vettünk, hogy kiadjuk és nyugdíjas éveinkre biztos bevételt generáljon, maradt az én gondom.

A lakás jó bevételt hozott: havonta száznegyvenezer forintot kaptam a bérlőktől. Ez segített abban, hogy kényelmesen élhessek a nyugdíjamból. Azonban amikor Réka és az új férje, Bence, megkértek, hogy hadd költözzenek be a lakásba, úgy éreztem, ez a legtermészetesebb dolog a világon. A lányom boldogsága és biztonsága volt a legfontosabb számomra, így bár a bérleti díjról le kellett mondanom, szívesen átadtam nekik a lakást.

Az évek során azonban egyre több probléma merült fel. Bence nem mutatott hajlandóságot a munkára, és a lakásban is alig történt valami javítás vagy karbantartás. Ha valamit megkértem tőlük, mindig találtak valami kifogást, hogy miért nem tudnak segíteni. Réka is folyton azt hajtogatta, hogy sok a munka, nincs idejük semmire.

A helyzet akkor érte el a csúcspontját, amikor egy forró nyári napon a piacon vásároltam, és váratlanul rosszul lettem. Elájultam, és a járókelők hívtak mentőt. Kórházba kerültem, és bár rögtön értesítettem Rékát, ő azt mondta, nem tud meglátogatni, mert vendégeket várnak. Négy napot töltöttem a kórházban, és ez idő alatt csak egyszer hívott fel.

Ez az élmény mélyen megrázott. Rájöttem, hogy én mindent feláldoztam azért, hogy segítsen a lányomnak és a férjének, de cserébe nem kaptam semmi támogatást vagy segítséget. Mikor hazatértem, határozott döntést hoztam. Elmentem Rékához és Bencéhez, és közöltem velük, hogy új bérlőket találtam a lakásra, akik többet fizetnének. Mondtam nekik, hogy azonnal el kell költözniük, ha nem tudnak bérleti díjat fizetni.

Réka és Bence teljesen felháborodtak. Nem értették, hogyan tehetem ezt meg velük. Réka szemrehányóan nézett rám, és azt mondta:

– Anya, hova menjünk most? Miért vagy ilyen kegyetlen?

Erre csak annyit tudtam válaszolni:

– Egész életemben segítettem nektek, de ti soha nem voltatok hajlandóak visszaadni valamit. Ha nem tudtok bérleti díjat fizetni, akkor keressetek másik helyet. Amikor meghalok, akkor megkapjátok a lakást, de addig ez az én jövőm biztosítása.

Végül elköltöztek egy kisebb, külvárosi lakásba, és azóta alig beszélünk. Tudom, hogy haragszanak rám, de nem bántam meg a döntésemet. Az élet megtanított arra, hogy néha kemény döntéseket kell hozni, még akkor is, ha fájdalmasak. Azóta már az is eszembe jutott, hogy ha nem változtatnak a viselkedésükön, talán a lakás sem az övék lesz örökségként. Talán inkább valaki olyannak hagyom, aki valóban gondoskodni fog rólam.

Nem könnyű szülőként ilyen helyzetbe kerülni, de rájöttem, hogy a túlzott önfeláldozás csak kihasználáshoz vezet. Az életben néha meg kell húzni a határokat, még ha a saját gyermekünkkel is állunk szemben.