Tüzifát akartak csinálni ebből a szekrényből, de megmentettem, és felújítottam. Most kéri vissza a gazdája…

Néhány hete, ahogy a helyi apróhirdetéseket böngésztem, egy különös ajánlatot pillantottam meg: „Elvihető, akár tűzifának is.” A képen egy régi, megkopott szekrény állt, amit látszólag senki nem akart már hasznosítani. Rögtön szóltam a férjemnek, hogy hozzon el egy fűrészt, egy csiszológépet és néhány szerszámot, mert valamit meg kell mentenünk. Nem tudtam nyugodni, gondoltam, ebből a régi darabból valami szép lehetne, ha egy kis figyelmet kapna.

Aznap este a szekrény már a nappalinkban állt. Ahogy közelebbről szemügyre vettük, lenyűgözött a masszív szerkezete. A lábak és a felső rész tömör bükkfából készültek, míg az ajtók vastag, repedezett bükk furnérral voltak borítva. Bár az évek alatt sokat vesztett fényéből, az alapanyag szilárd volt, és kihívást éreztem, hogy életet leheljek belé.

Első lépésként alaposan lemostam, mert egyértelmű jelei voltak annak, hogy a szekrényben korábban valamilyen rovarok tanyáztak. A fa lábait és a felső részt kezeltem, hogy megszabaduljak a régi lakktól. Az oldalsó részek és az ajtók már nehezebb feladatot jelentettek: a lakk rétegekben mállott, ezért csiszológéppel óvatosan eltávolítottam a maradékot.

A furnér néhány helyen felvált, ezért ezeket a részeket ragasztóval rögzítettem, majd szorítókkal tartottam helyükön, amíg meg nem száradtak. A kisebb hibákat, repedéseket fa tömítőanyaggal fedtem el, hiszen úgy terveztem, hogy a végső megjelenéshez egy egységes, színes festéssel fejezem be a munkát.

A szekrény lábait és az ajtók egy részét olajjal kezeltem, amelyhez viaszt is kevertem, hogy megőrizze a természetes fa szépségét. Az oldalak és az ajtók viszont festéket kaptak, amit akril alapú anyaggal kentem fel. Két réteg festéket használtam, köztük finom csiszolással, hogy a felület tökéletesen sima legyen. A végső simítást egy félmatt akril lakkréteg adta meg.

Amikor elkészült, a szekrény valódi dísze lett a konyhánknak. Egy olyan bútor darab, amit senki sem gondolt volna, hogy valaha újra funkcionális lehet. Még akkor is, amikor új konyhabútort vettünk, nem tudtam megválni tőle. Végül az előszobába került, ahol szerszámok és építőanyagok tárolására használom. Kompakt méreteinek köszönhetően nem foglal sok helyet, de annál praktikusabb.

Az egész történet azonban nem ért véget itt. A minap megjelent a szomszédom az ajtóban. Egykor ők adták a szekrényt ingyen, hiszen már nem volt rá szükségük, tűzifának is szánták. Most azonban, hogy látták, mit sikerült kihozni belőle, szerették volna visszakapni. Egy pillanatra megakadt bennem a szó – hiszen a felújításba rengeteg energiát fektettem. De végül is megértettem a kérésüket: ki ne akarna egy ilyen darabot a saját otthonában?

Természetesen nemet mondtam, hiszen ez a szekrény most már az én történetem része is lett, egy olyan darab, amelyet mások szemében kidobásra ítéltek, de amelyet megmentettem és új életet adtam neki.