„72 évesen szégyellnem kellene a hosszú hajamat?”

Egész életemben hosszú hajam volt. Fiatal lányként is, asszonyként is mindig büszkén viseltem – a hajam számomra nem csupán külsőség, hanem része annak, aki vagyok. Szeretem, ahogy rám omlik, ahogy megcsillan benne a fény, és igen, gyönyörűnek érzem magam tőle.

Nemrég azonban történt valami, ami nagyon elgondolkodtatott. Tegnap, miközben a tükör előtt fésülködtem, belépett a menyem. Egy pillanatig nézett, majd így szólt:
„Anya, a te korodban szánalmasan néz ki a hosszú haj. Már nem vagy fiatal nő. Vágasd le rövidre, és ne égesd magad tovább.”

Szíven ütött ez a mondat. Egyrészt azért, mert bántóan hangzott, másrészt azért, mert elbizonytalanított. Vajon tényleg igaz, amit mond? Vajon illetlen, ha egy idős asszony hosszú hajat visel? Vagy csupán a saját ízlését próbálja rám erőltetni?

Én úgy érzem, a szépségnek, az önkifejezésnek nincs korhatára. Miért ne hordhatnám úgy a hajamat, ahogy jól érzem magam? Hiszen nem másoknak kell megfelelnem, hanem önmagamnak.

Mégis ott motoszkál bennem a kérdés: hallgassak a menyemre, és vágassam le a hajam, vagy maradjak hű ahhoz, amit szeretek?