Épp léptem volna rá a mozgólépcsőre, mikor valaki megmarkolta a combom…

“A minap 6 óra tájékán az M2-es metró tele volt emberekkel (milyen meglepő). Mindenki rohant a mozgólépcsőhöz a Déli pályaudvarnál. A sok ember csak lökdösődött.

Előttem egy anyuka ment 4 kisgyerekkel (2 fiú, 2 lány), 5-6 évesek lehettek.

Szerintem életükben először mentek mozgólépcsővel (a gyerekek).

És az egyik kislány lemaradt, mert nem mert rálépni a mozgólépcsőre. Én pont mellette voltam és hirtelen csak egy pici meleg kezet éreztem a combomon, ami nagyon nem akar elengedi.

Szegény kislány annyira megijedt a lépcsőtől, hogy belém kapaszkodott. Nyújtottam felé a kezem, amit rögtön meg is fogott, és együtt léptünk rá a mozgólépcsőre. Ameddig fel nem értünk a kezemet szorította és véletlenül se akarta elengedni.

Mikor felértünk elkezdte “rángatni” a kezem, hogy hajoljak le hozzá. Kaptam tőle egy ölelést, egy puszit és egy “Köszönöm néni!” mondatot is.:) Az anyukája pedig csak hálásan mosolygott rám. :)”

Lám-lám, milyen kevés is elég, hogy szebbé tegyük valaki napját. Jó lenne, ha ezt mindig észben tartanánk! Te is így gondolod? Akkor ne felejtsd el megosztani!