Sajnos nem tudom, ki voltál, de szeretném megköszönni, amit tegnap értem tettél. Nem sokan lettek volna erre képesek – remélem, eljut hozzád ez az üzenet!
Tegnap délután a 4-es villamoson hagytam a táskámat, benne minden iratommal, a kocsi- és lakáskulcsommal. A Boráros téren szálltam le, és már a 2-es villamos megállójába tartottam, amikor hirtelen belém hasított a felismerés: nincs nálam a táskám.
Egyetlen gondolat járt a fejemben: vissza kell szereznem, mielőtt valaki elvinné. Felrohantam a lépcsőn, és a síneken futni kezdtem a villamos után, a Mester utca irányába. A laptopom a vállamon csüngött, a kezemben egy szatyor – teljesen kétségbeesetten próbáltam utolérni a szerelvényt.
Amikor a Mester utcai megállóhoz értem, egy fiatal férfi toppant elém, kezében a táskámmal. Azt mondta, meglátta, hogy leszálltam a villamosról táska nélkül, és nem tudta, mit tegyen. Félt, hogy valaki elviszi, ezért magához vette, majd amikor meglátott futni a síneken, leszállt és elindult felém, hogy visszaadja.
Nem tudom, melyikünk volt boldogabb abban a pillanatban. Én a futástól alig kaptam levegőt, sokkos állapotban voltam, és még a nevét sem tudtam megkérdezni. Meg akartam hálálni valamivel, de ő csak annyit mondott:
„Nem kérek semmit, ez természetes volt. Segíteni kellett.”
Csak annyit kértem tőle, hadd adjak legalább két puszit hálából, mert őszintén úgy éreztem, megmentette az életemet. Mosolygott, megengedte, majd elsietett, mert el kellett érnie az induló vonatát.
Szeretném, ha eljutna hozzá ez az üzenet:
Köszönöm!
Nemcsak a táskámat adtad vissza, hanem a hitemet is abban, hogy vannak még jó emberek ezen a világon.
Kérlek, osszátok meg, hátha eljut hozzá ez a néhány sor.
Ha egyszer még összefutunk, szeretném személyesen is megköszönni neki.
Köszönöm, hogy vagy, és hogy ilyen emberek még léteznek! ❤️
