Amikor a test utolsót lélegzik, a lélek nem tűnik el. Csupán kilép a fizikai formából, és megkezdi útját egy másik valóságban. A halál pillanatában a tudat kitágul, minden világossá válik. Az ember ekkor látja meg igazán, mi volt fontos, ki szerette őt tiszta szívből, és ki csak a látszat kedvéért.
A lélek ebben az állapotban még 49 napig időzik a földi síkon. Szabadon jár-kel, megérinti azokat, akiket szeretett, és néha megpróbál üzenni is nekik. Megjelenik az emlékekben, az álmokban, vagy egy hirtelen felbukkanó illat, érzés, dallam formájában. Ilyenkor ott van – láthatatlanul, de valóságosan.
Ebben az időszakban a lélek figyel, tanul és búcsúzik. Megérti a földi élet értelmét, felismeri a hibákat, megbocsát másoknak, és várja, hogy őt is megbocsássák. Ha valaki ekkor gondol rá, kimondja a nevét vagy szeretettel idézi fel, a lélek megérzi azt, és odafordul. Néha megpróbál szelíden megszólalni gondolatainkban:
„Szerettelek, még ha nem mindig tudtam kimutatni.”
„Ne haragudj rám, most már mindent értek.”
A 49 nap a lélek számára egy szent átmeneti idő. Az első hetekben még erősen kötődik a világhoz, a régi otthonához, a szeretteihez. A későbbi napokban azonban egyre jobban vágyik a fénybe, oda, ahol béke és tisztaság várja.
A 42. nap körül megkezdődik a végső hívás. A kapuk lassan bezárulnak, és a léleknek el kell döntenie: továbbindul, vagy még maradna. Azok, akik elfogadták sorsukat és megbékéltek, könnyedén emelkednek a fény felé. Akik azonban a haragot, a bűntudatot vagy a félelmet választják, nehezebben találják meg az utat.
Ez az időszak a szeretetről, a megbocsátásról és az elengedésről szól. A lélek ekkor még hallja a kimondott szavakat, érzi a szívből jövő gondolatokat. Ezért a legnagyobb ajándék, amit adhatunk neki, a béke és a szeretet gondolata:
„Menj fénybe, minden rendben van. Szeretünk.”
