MOST ÉRKEZETT: Meghalt a magyar politikus, Orbán Viktor legnagyobb bírálója

„Lehetséges a magyar demokrácia, zárjuk le végre a vereségek évszázadát.” Akik ismerik Tamás Gáspár Miklós kétezres évekbeli munkásságát, azok bizonyára meglepődnek, hogy ezek a jövőbe vetett hitről tanúskodó, biztató szavak is tőle származnak. 1989 októberében pártja, a Szabad Demokraták Szövetsége küldöttgyűlésén mondta ezt, nem sokkal azelőtt, hogy a rendszerváltás éveinek utolsó időközi országgyűlési választásán beválasztották a kommunista többségű parlamentbe. Beszédei, írásai sokaknak jelentettek reményt azokban az években,

Tamás Gáspár Miklóst hallgatva, olvasva úgy gondolták, hogy a kommunizmus bukásával, a polgári demokrácia beköszöntével eljöhet egy boldogabb kor.

Ugyanez az ember volt az, aki közel harminc évvel a rendszerváltás után minden, az ország és a világ jövőjébe vetett hitet, reményt feladva már így beszélt: „Ez az utolsó szavam. Elérkeztünk a nullponthoz. Minden kudarcot vallott, az összes modern és demokratikus kísérlet. Ezt jelzi az a kulturális hanyatlás is, amelyhez hasonló nagyon régen nem volt. Reakciós tervek sincsenek ennek a folyamatnak a föltartóztatására, nemhogy progresszív tervek. Kapkodás van, bizonytalanság, összevisszaság. Láthatólag még a legreakciósabb mozgalom, az iszlám fundamentalizmus is kudarcot vallott.” (Révai Gábor: Beszélgetések a baloldaliságról, 2019.)

De ki is volt Tamás Gáspár Miklós, azaz TGM?

A szülők

Romániai magyar kommunisták gyermekeként született 1948. november 28-án. Udvarhelyszéki édesapja és a nagyváradi ortodox zsidó családból származó édesanyja a kommunista mozgalomban találkoztak a harmincas években. A királyi Romániában és a háború alatt többször ültek börtönben mindketten. „Nem tagadták le a sztálinizmust meg a szörnyűségeket, de az volt a véleményük, hogy ezek nem relevánsak – emlékezett vissza rájuk Tamás Gáspár Miklós a már idézett Révai-könyvben. – Ami releváns, az az utópia, a kommunista mozgalom eredeti intenciói, meg a hit, meg a mártíromság, a hűség a munkásosztályhoz, az elvtársakhoz, az ügyhöz.”

Utunk

Már gyerekként is a vallás és az ókor érdekelte, a kommunizmust, bár foglalkoztatta, elutasította. A Babeș–Bolyai Tudományegyetemen szerzett filozófia-diplomát 1972-ben. Szívesen maradt volna tanársegédként az egyetem falain belül, de ennek kommunista párttagság lett volna az ára. Az egyetem után a kolozsvári Utunk című folyóirat kritikai rovatában volt újságíró. Közel hat év után érezte úgy, hogy nem tud anélkül Erdélyben maradni, hogy ne válna árulóvá. 1978-ban törvényesen települt át Magyarországra.

Három cél vezérelte a költözését, mesélte el egy nyolcvanas évek végi interjúban: el akarta mondani az igazságot Erdélyről, olyan közegbe akart kerülni, ahol a magyar bölcseletet érdemes volt művelni, és a romániai tapasztalatok birtokában át akarta gondolni akkoriban érlelődő politikai nézeteit. (Valóság, 1989/5.)

A demokratikus ellenzékben

Az ELTE Bölcsészkarán kezdett tanítani tudományos munkatársként. Első, szamizdatban megjelent írását a lengyel hadiállapot 1981. december 13-i kihirdetése ihlette, ezzel kinyilvánította az ellenzékhez való csatlakozását. A munkahelyéről elbocsátották, néhány hónapig egy csepeli közkönyvtárban dolgozott, majd munkanélküli lett. A demokratikus ellenzék egyik legismertebb alakjaként 1985-ben részt vett a monori találkozón, az egyetlen olyan ellenzéki megmozduláson, ahol népiek és urbánusok, a későbbi MDF és SZDSZ szellemi elitje ült egy asztalhoz.

Ugyanebben az évben tartották az utolsó egypártrendszerű országgyűlési választást. Tamás Gáspár Miklós az V. kerületben az 1983-ban bevezetett többes jelölés intézményét kihasználva, spontán jelöltként akart indulni Várkonyi Péter külügyminiszterrel szemben, de a hatalom ezt adminisztratív eszközökkel megakadályozta.

A nyolcvanas évek második felében az amerikai Yale Egyetemen volt vendégprofesszor, angliai és francia egyetemeken tanított, és – ahogy ő fogalmazott – angol gyerekei lettek. (Gyermekei: Ábel (1981), Rebecca (1988), Jonathan (1991), Hanna (2005)) Harmincnyolc évesen, 1986-ban járt először nyugaton, külföldi nyomás kellett ahhoz, hogy útlevelet kapjon.

A nyolcvanas évek végén egyre többen követelték Várkonyi Péter visszahívását az országgyűlési képviselői posztról – a rendszerváltás előtt még létezett a visszahívhatóság intézménye -, amit a hatalom úgy oldott meg, hogy a külügyminisztert „másik, fontos pozícióba”, washingtoni nagykövetnek nevezték ki. Időközi választást írtak ki választókerületében, az V. kerületben, amin Tamás Gáspár Miklós is indult, és a második fordulóban nyert, így, ha csak néhány hétre is, de bekerült az utolsó kommunista többségű parlamentbe.

Az SZDSZ-es politikus

Néhány hónappal később az első szabadon választott parlamentbe viszont Csongrád megyei listáról jutott be, mivel a belvárosi egyéni választókerületében az MDF-es Schamschula György megelőzte.

Egy teljes ciklust dolgozott végig a parlamentben, közben a pártját is próbálta megmenteni a kisgazdásodástól. 1992-ben az Országos Tanács elnöke lett, egyfajta ellensúlyként a nem sokkal korábban pártelnökké választott Tölgyessy Péter mellett.

Az 1994-es országgyűlési választáson nem jelöltette magát újra, az MSZP-SZDSZ-koalíció megkötéséről már chicagói vendégprofesszorként értesült.

Az SZDSZ-ből 2000-ben lépett ki, nem tetszett neki Demszky Gábor főpolgármester jobbratolódása, de úgy gondolta, hogy már rég ki kellett volna lépnie, szentimentalizmusból nem tette meg. A pártpolitikához egyszer került egészen közel, 2010-11-ben a Zöld Baloldal elnöke lett, bár ez inkább volt szimbolikus, mint valódi tisztség.

Orbán-ellenes és marxista

Ekkor már tíz éve marxistaként határozta meg magát.

„Rá kellett jönnöm néhány közhelyre, amit tudhattam volna. Be kellett látnom, hogy azok a verziói az államéletnek, amelyek tapasztalhatók, azok puszta intézményi és jogi elemzéssel nem leírhatók, és egy totális társadalmi analízisre van szükség. Ez pedig a marxizmus, nincs más”

– mondta egy 2018-as interjúban.

A Fidesz és Orbán Viktor egyik legnagyobb kritikusa volt. Már 2002-ben, a két országgyűlési választási forduló között azt írta A helyzet című pamflettjében: „De ha a jobboldal most megint hatalomra jut, nem megy el többé. Önként biztos nem. ha évtizedekre számíthat biztos gálánsabb lesz egy kicsit. Némelyekkel. Olykor. Ám egy évtized vagy több Orbánnal ki tudja, mennyi időre szívná ki az életerőt ebből a szerencsétlen országból, amely mindannyiunk hazája, a jobboldalé is, Orbáné is. Nem kívánok nekik semmi rosszat. Csak uralmuk meghosszabbítása volna, azt hiszem, fatális, bár semminő illúziót nem táplálok az erőtlen, ötlettelen, bátortalan ellenzék iránt sem.”

Felhasznált irodalom: Révai Gábor: Beszélgetések a baloldaliságról Heller Ágnessel és Tamás Gáspár Miklóssal. Tamás Gáspár Miklós: Másvilág. Politikai esszék. Budapest, 1994. Tamás Gáspár Miklós: A helyzet. Budapest, 2002.