Szívszorító történet látott napvilágot Benedek Tiborról

Az SzMo.hu figyelt fel Benedek Tibor egykori osztálytársának Facebook-bejegyzésére. Dunai Ede egy megható, régi történettel emlékezett meg a június 18-án elhunyt legendás vízilabdázóról. A bejegyzést szó szerint közöljük.

“EGY OSZTÁLYTÁRS EMLÉKÉRE

1988-ban – csillogónak induló futballkarriemet szem előtt tartva – a kőkemény Könyves helyett egy másik újpesti gimibe jelentkeztem át. A Megyeri és Fóti út sarkán található iskolában nem követeltek sokat, így teljes erőmmel a focira koncentrálhattam.

Osztálytársaim között megannyi tehetséges sportoló volt. Atléták, vívók, úszók, tucatnyi reménység. Osztályzat nem volt, csupán félévi és évvégi vizsga, amelyre a legjobb tudásunk szerint próbáltunk felkészülni, hiszen ezen állt vagy bukott minden.

betöltés...

A vizsgákon gyakran új arcok is feltűntek. Ők voltak a magántanulók. Egy fülledt júniusi reggelen irodalomból kellett felelnünk. Ilyenkor a folyosóról ABC-szerint szólítottak be minket. A névsor első negyedében voltam, tudtam, hogy Balogh Pista után én következem, ám a szőke kézilabdás már jó ideje bent volt, nekem pedig egyre hevesebben vert a szívem. Nem mondanám, hogy felkészült voltam, sokkal inkább abban bíztam, hogy olyan tételt húzok majd, amelyet amúgy is szeretek. Például József Attilát, akinek az élete nyitott könyv volt a számomra, és akinek vagy félszáz költeményét tudtam fejből.

Mondtam is a többieknek, ha van isten, akkor most rámkacsint, és József Attilát húzom ki.

Egyszer csak nyílott az ajtó, Pista fújtatva lépte át a küszöböt:

– Ebből bukás lesz! Schiller élete… – zihálta, én pedig a szívemhez kaptam. Ha ezt húzom, abből nem sok jó fog kisülni. De már szólítanak is, gondoltam.

Ezúttal viszont a megszokottól eltérően Balogh Pista után nem engem hívtak. Egy kisportolt, széles mosolyú, jóképű srác ugrott fel a székéről, amint meghallotta a nevét.

– Ez meg kicsoda? – kérdeztem a mellettem helyet foglaló osztálytársaimtól, miközben reszkető térdekkel visszaültem a helyemre.

– Egy nagyon tehetséges vízilabdás. Azt mondják, hogy szupersztár lehet belőle.

– Igen, Benedek Tibor a neve – jöttek a válaszok jobbról-balról.

Hittem is, meg nem is, mindenesetre gyorsan beleolvastam Schiller életébe, hogy legalább valami halvány fogalmam legyen a dologról.

Öt perc sem telt el, Tibor magabiztosan kilépett az ajtón, és nevetve csak ennyit mondott:

– Ez könnyű volt! József Attilát húztam.

– Szerencsés… – suttogtam magamban, de ebben a pillanatban felhangzott a nevem. Tibivel a folyosó közepén értünk egymás mellé. Biccentettünk, de ő egy másodpercre megállt velem szemben, rám kacsintott, és csak ennyit mondott:

– A József Attila a gyűrött. Összegyűrtem neked.

Megszólalni sem volt időm, nagyokat nyelve beestem Tóth tanár úr színe elé.

Az asztalára néztem, tucatnyi papiros hevert rajta egymás hegyén-hátán.

– Dunai úr, húzzon egyet!

A szemem ide-oda járt, kerestem a gyűröttet, de mindegyik cetli ugyanolyan volt. Sima, egyenletes, mintha egyenesen a nyomdából érkeztek volna.

– Nem tud választani? Várjon, megigazítom! – szólt a tanár, majd akkurátusan arrébb rakott két-három papírt. És ekkor előbukkant a kincset érő lapocska, egy-két apró gyűrődéssel a közepén.

– Azt szeretnem! – csaptam le rá, mint vércse az áldozatára, majd izgatottan megfordítottam. Ez állt rajta: József Attila élete és egy versének elemzése.

Majdnem elsírtam magamat örömömben, de igyekeztem palástolni a dolgot, és belekezdtem abba a tananyagba, amelyet mindennél jobban szerettem. A Thomas Mann üdvözlése című verset elemeztem, miután fejből elszavaltam. Rögvest megkaptam az ötöst, és magamban legbelül nem győztem hálát adni Tibi jólelkűségéért.

Ekkor találkoztunk utoljára…

Mire én kijöttem, ő már nem volt sehol. Állítólag edzőtáborba kellett sietnie, így arra sem volt időm, hogy megköszönjem neki a segítségét.

Aztán Benedek Tibiből valóban szupersztár lett, és én ahányszor megláttam őt a televízióban, mindig eszembe jutott az a bizonyos irodalomvizsga.

Az az isteni kacsintás.

Ilyenkor mintegy reflexként, azonnal elmormoltam magamban a Thomas Mann üdvözlésének utolsó nyolc sorát. Ahogy a vers végéhez értem, mindig felcsillant egy büszke mosoly a szájam szegletében, és megjelent előttem az a kép, amelyet amíg élek nem fogok elfelejteni.

A vagány kacsintás, és ahogy helyet cserélünk a tanterem ajtaja előtt…

Ma reggel aztán megváltozott minden…

Későre jár, besötétedett, de ez még mindig ugyanaz a szörnyű nap, és én immár századjára szavalom el a Thomas Mann üdvözlését.

“Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
de mi férfiak férfiak maradjunk
és nők a nők – szabadok, kedvesek
– s mind ember, mert az egyre kevesebb…
Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
fehérek közt egy európait.”

Ez a csodálatos vers eddig is rád emlékeztetett….ám ez a vers 2020. június 18-ától önfeledt mosoly helyett csupán fájdalommal átitatott könnycseppeket csal majd az arcomra.

KÖSZÖNÖK MINDENT, TIBI!”

atv.hu/SzMo.hu

betöltés...